Lassan Elizabeth megnyugodott az anyukáját ért baleset miatt, s már visszatért a hétköznapi diákok életéhez. Közeledett a kedvenc helyekről írt dolgozat leadási határideje, s most Alexen volt a sor, hogy elvigye a lányt valahova.
Most távolabb mentek. A tavat autóval kerülték meg, s az északi parton, ahol más magas hegyek zárták el a látogatók elől a vizet, egy kis parkolóban álltak meg. A hegyi túrákat és erdei sétákat kedvelők sűrűn rakták le itt az autóikat, ha útnak indultak. Itt nem igazán lehetett kimenni a partra, nem lehetett ezen a részen fürödni, mert a hegyek lábai belelógtak a tó vizébe, s néhol apróbb vízesések és patakok folytak a természetet csodálók előtt.
Elindultak egy mások által is kitaposott útvonalon, viszont néhány meredek lejtő megmászása és kanyarok után a fiú letért erről az ösvényről, maga után húzva Lizt. Kézen fogta, s úgy haladtak végig, miközben másik kezükkel a lehajló faágakat próbálták eltolni maguk elől. Egy idő után egyre ritkábban álltak egymás mellett a fák, majd a hegy széléhez érve, már csak néhány nagyobb bokor takarta a kilátást. Ahogy Liz odaállt a hegy peremére, olyan gyönyörű látvány fogadta, hogy meg sem tudott szólalni. Az egész városra rá lehetett látni, a tó partján sétáló emberekre, a horgászokra...
A nap kellemesen melegítette a hegyoldalt, ahol Liz és Alex leültek. Még egy kicsit csodálkoztak a látványban, nézték a várost, s megbeszélték a házi feladatuk részleteit. Majd a fiú témaváltással próbálkozott:
- Nézd, már rég el kellett volna mondanom valamit, csak mindig közbeszóltak a dolgok. A furcsa rosszulléteiddel kapcsolatban van valami, amit tudnod kell.
A lány nem tulajdonított neki túl nagy fontosságot, de Alex nem hagyta, s belekezdett:
- Látom a legjobb lesz, ha a közepén kezdtem, talán akkor jobban megérted. - a lány már kíváncsian figyelte, s a fiú egy nagyot sóhajtott - Liz, te egy angyal vagy. Pontosabban már haladsz efelé.
- Ó, nagyon kedves vagy. Köszö... - mielőtt befejezhette volna, a fiú mutatóujjával elcsitította és folytatta tovább.
- Liz, ez nem játék. Én is az vagyok. Különleges képességekkel rendelkezünk és feladataink vannak. Belőled is angyal válik. Megkezdődött az átváltozásod. Gondolj csak bele. A születésnapodon elérted az angyali kort, amikor elindul az átalakulás. Ez egy hosszú időszak lesz, de már eddig is tapasztalhattad. A buliban a zenét fülsüketítőnek hallottad, pedig egyáltalán nem volt hangos. Mindenkinek a beszélgetésébe bele tudtál hallgatni, pedig több méterre voltak tőled. Másnap reggel is zajokra keltél, holott alig zörögtek a földszinten a barátaid. Ez azért van, mert az angyalok hallása sokkalta kifinomultabb és érzékenyebb, mint az átlag embereké. Csak meg kell tanulni rákoncentrálni.
- Tehát mégis igaz. De miért? Miért pont én? És mi van még? - ámuldozott Elizabeth és csak pörögtek a fejében az elmúlt időszak eseményei, amiket a hallottakhoz tudott kapcsolni.
- Az angyalok sokkal erősebbek, mint az emberek.
- A tesi óra! És az udvari bútorok! Hát ezért... - idézte fel a héten a testnevelés órát, ahol kötelet kellett mászniuk, s Liz olyan gyorsan és könnyedén húzta fel magát a legtetejére, hogy mindenkinek leesett az álla. S miután anyukája nem tud még otthon lenni velük, Liz egyik délután úgy döntött, elpakolja kicsit a kertet, rendet tesz. A padokat, asztalt egyedül rakosgatta át egyik helyről a másikra, óriási sziklákat mozgatott meg, s rendezte szépen egymásra őket a legkisebb erőfeszítések nélkül. De ez abban a pillanatban fel sem tűnt neki, mert folyamatosan az anyukája járt a fejében.
- Pontosan. Látod? Most már tudod. És óvatosnak kell lenned, nehogy mások is észre vegyék a változást. Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked megtanulni, amit meg kell és elkísérjelek a teljes angyallá válásod hosszú útján.
- Mesélj még valamit! Mindent tudni akarok! Mi fog még változni bennem?
- Csak sorjában. Még ezek sem teljesedtek ki. Fel kell mérnünk, hol tartasz jelenleg. Ha benne vagy, már most kipróbálhatjuk.
- Hát hogyne. - vágta rá rögtön, s csak utána gondolkodott, hogy biztos jó ötlet-e. De ha már kimondta nem volt vissza út.
Alex felállt, s az erdő felé fordult, akit Liz is követett. Alex egy nagyobb sziklára mutatott, hogy próbálja meg felemelni. A lány odament, elhelyezkedett. A lábait kissé berogyasztotta, kereste a megfelelő fogást, izmai megfeszültek, ahogy az emeléshez erőt próbált kifejteni, s amint kiegyenesítette végtagjait, kicsit meg is tántorodott, mert a szikla olyan játszi könnyedséggel emelkedett a magasban, hogy alig érezte a súlyát. Maga sem hitte el, mire képes és annyira megörült, hogy a feje feletti magasságig emelte azt, majd ledobta. Az hatalmas durranással és reccsenéssel kisebb darabokra tört.
- Hupsz - fordult oda Alexhez, megrántotta a vállát és kérdőn nézett egy sokkal nagyobb sziklatömb felé. A fiú csak bólintott és karba font kézzel nézte, ahogy Liz emelgeti a súlyos darabokat.
- Rendben, azt hiszem eleget láttunk. Úgy tűnik gyorsabban fejlődsz, mint gondoltam. Ezzel talán majdnem el is érted a maximum erődet. Nézzük a következőt. A hallásod. - majd elfordult, s rámutatott a hegyoldalon túrázó, éppen megpihenve üldögélő párra - Miről beszélnek?
- Tessék? Tudod ez milyen messze van? Hány méterre lehetünk onnan? Ez nem fog menni.
- Csak próbáld meg. - biztatta. Liz odafordult feléjük. Ráncolta a homlokát, forgatta a fejét, próbált koncentrálni. Semmi. Nem hallott semmit. Az erdő apró neszein kívül se beszélgetést, se nevetgélést, se semmit.
- Ne görcsölj rá. Lazulj el! Hunyd be a szemed, gondold, hogy egyre közelebb vagy hozzájuk, hogy a hangjuk feléd száll és egyre erősödik. Koncentrálj! - mondta megfontoltan Alex, s Liz engedelmeskedett is neki. Úgy tűnt működik.
- Találkozás. Randi. Vacsora. Hova szeretné, hogy menjenek. - bár nem minden szót tudott kivenni pontosan, azért a lényeget összerakta. Nagyon büszke volt magára, s még néhány, különböző távolságban lévő beszélgetésbe belehallgatott. Annyira örült újdonsült tudásának, hogy mielőtt elindultak volna vissza, Alex nyakába ugrott, átölelte, s megköszönte neki, hogy segít a fejlődésében, hogy itt van mellette.
