7. rész

Lassan Elizabeth megnyugodott az anyukáját ért baleset miatt, s már visszatért a hétköznapi diákok életéhez. Közeledett  a kedvenc helyekről írt dolgozat leadási határideje, s most Alexen volt  a sor, hogy elvigye a lányt valahova.

  Most távolabb mentek. A tavat autóval kerülték meg, s az északi parton, ahol más magas hegyek zárták el a  látogatók elől a vizet, egy kis parkolóban álltak meg. A hegyi túrákat és erdei sétákat kedvelők sűrűn rakták le itt az autóikat, ha útnak indultak. Itt nem igazán lehetett kimenni a partra, nem lehetett ezen a részen fürödni, mert a hegyek lábai belelógtak a tó vizébe, s néhol apróbb vízesések és patakok folytak a természetet csodálók előtt. 

    Elindultak egy mások által is kitaposott útvonalon, viszont néhány meredek lejtő megmászása és kanyarok után a fiú letért erről az ösvényről, maga után húzva Lizt. Kézen fogta, s úgy haladtak végig, miközben  másik kezükkel a lehajló faágakat próbálták eltolni maguk elől. Egy idő után egyre ritkábban álltak egymás mellett a fák, majd a hegy széléhez érve, már csak néhány nagyobb bokor takarta a kilátást. Ahogy Liz odaállt a hegy peremére, olyan gyönyörű látvány fogadta, hogy meg sem tudott szólalni. Az  egész városra rá lehetett látni, a tó partján sétáló emberekre, a horgászokra...   

    A nap kellemesen melegítette a hegyoldalt, ahol Liz és Alex leültek. Még  egy kicsit csodálkoztak a látványban, nézték a várost, s megbeszélték a házi feladatuk részleteit. Majd a fiú témaváltással próbálkozott:

- Nézd, már rég el kellett volna mondanom valamit, csak mindig közbeszóltak a dolgok. A furcsa rosszulléteiddel kapcsolatban van valami, amit tudnod kell.

A lány nem tulajdonított neki túl nagy fontosságot, de Alex nem hagyta, s belekezdett:

- Látom a legjobb lesz, ha a közepén kezdtem, talán akkor jobban megérted. - a lány már kíváncsian figyelte, s a fiú egy nagyot sóhajtott - Liz, te egy angyal vagy. Pontosabban már haladsz efelé.

- Ó, nagyon kedves vagy. Köszö... - mielőtt befejezhette volna, a fiú mutatóujjával elcsitította és folytatta tovább.

- Liz, ez nem játék. Én is az vagyok. Különleges képességekkel rendelkezünk és feladataink vannak. Belőled is angyal válik. Megkezdődött az átváltozásod. Gondolj csak bele. A születésnapodon elérted az angyali kort, amikor elindul az átalakulás. Ez egy hosszú időszak lesz, de már eddig is tapasztalhattad. A buliban a zenét fülsüketítőnek hallottad, pedig egyáltalán nem volt hangos. Mindenkinek a beszélgetésébe bele tudtál hallgatni, pedig több méterre voltak tőled. Másnap reggel is  zajokra keltél, holott alig zörögtek a földszinten a barátaid. Ez azért van, mert az angyalok hallása sokkalta kifinomultabb és érzékenyebb, mint az átlag  embereké. Csak meg kell tanulni rákoncentrálni.

- Tehát mégis igaz.  De miért? Miért pont én? És  mi van még? - ámuldozott Elizabeth és csak pörögtek a fejében az elmúlt időszak eseményei, amiket a hallottakhoz tudott kapcsolni.

- Az angyalok sokkal erősebbek, mint az emberek.

- A tesi óra! És az udvari bútorok! Hát ezért... - idézte fel a héten a testnevelés órát, ahol kötelet kellett mászniuk, s Liz olyan gyorsan és könnyedén húzta fel magát a legtetejére, hogy mindenkinek leesett az álla. S miután anyukája nem tud még otthon lenni velük, Liz egyik délután úgy döntött, elpakolja kicsit a kertet, rendet tesz. A padokat, asztalt egyedül rakosgatta át egyik helyről a másikra, óriási sziklákat mozgatott meg, s rendezte szépen egymásra őket a legkisebb erőfeszítések nélkül. De ez abban a pillanatban fel sem tűnt neki, mert folyamatosan az anyukája járt a fejében. 

- Pontosan. Látod? Most már tudod. És óvatosnak kell lenned, nehogy mások is észre vegyék a változást. Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked megtanulni, amit meg kell és elkísérjelek a teljes angyallá válásod hosszú útján.

- Mesélj még valamit! Mindent tudni akarok! Mi fog még változni bennem?

- Csak sorjában. Még ezek sem teljesedtek ki. Fel kell mérnünk, hol tartasz jelenleg. Ha benne vagy, már most kipróbálhatjuk.

- Hát hogyne. - vágta rá rögtön, s csak utána gondolkodott, hogy biztos jó ötlet-e. De ha már kimondta nem volt vissza út. 

Alex felállt, s az erdő felé fordult, akit Liz is követett. Alex egy nagyobb sziklára mutatott, hogy próbálja meg  felemelni. A lány odament, elhelyezkedett. A lábait kissé berogyasztotta, kereste a megfelelő fogást, izmai megfeszültek,  ahogy az emeléshez erőt próbált kifejteni, s amint kiegyenesítette végtagjait, kicsit meg is tántorodott, mert a szikla olyan játszi könnyedséggel emelkedett a magasban, hogy alig érezte a súlyát. Maga sem hitte el, mire képes és annyira megörült, hogy a feje feletti magasságig emelte azt, majd ledobta. Az hatalmas durranással és reccsenéssel kisebb darabokra tört.

- Hupsz - fordult oda Alexhez, megrántotta a vállát és kérdőn nézett egy sokkal nagyobb sziklatömb felé. A fiú csak bólintott és karba font kézzel nézte, ahogy Liz emelgeti a súlyos darabokat.

- Rendben, azt hiszem eleget láttunk. Úgy tűnik gyorsabban fejlődsz, mint gondoltam. Ezzel talán majdnem el is érted a maximum erődet. Nézzük a következőt. A hallásod. - majd elfordult, s rámutatott a hegyoldalon túrázó, éppen megpihenve üldögélő párra  - Miről beszélnek?

- Tessék? Tudod ez milyen messze van? Hány méterre lehetünk onnan? Ez nem fog menni.

- Csak próbáld meg. - biztatta. Liz odafordult feléjük. Ráncolta a homlokát, forgatta a fejét, próbált koncentrálni. Semmi. Nem hallott semmit. Az erdő apró neszein kívül se beszélgetést, se nevetgélést, se semmit.

- Ne görcsölj rá. Lazulj el!  Hunyd be a szemed, gondold, hogy egyre közelebb vagy hozzájuk,  hogy a hangjuk feléd száll és egyre erősödik. Koncentrálj! - mondta megfontoltan Alex, s Liz engedelmeskedett is neki. Úgy tűnt működik.

- Találkozás. Randi. Vacsora.  Hova szeretné, hogy menjenek. - bár nem minden szót tudott kivenni pontosan, azért a lényeget összerakta. Nagyon büszke volt magára, s még néhány, különböző távolságban lévő beszélgetésbe belehallgatott. Annyira örült újdonsült tudásának, hogy mielőtt elindultak volna vissza, Alex nyakába ugrott, átölelte, s megköszönte neki, hogy segít a fejlődésében, hogy itt van mellette.

6. rész

     Elizabeth arra  ébredt, hogy Yvett és Dylan az előző esti party maradványait próbálja eltüntetni. Üvegek csörömpöltek, asztalok és székek lábai karcolták a padlót, valamint a mosogatóból kikerülő edények koccantak percenként egymáshoz.

- Te  jó ég! Minek kell ezt ilyen korán csinálni és miért ilyen hangosan? - tette fel magának a költői kérdést, de ahogy átfordult a másik oldalára, s rájött, nincs egyedül. Alex volt ott vele egész este.

- Már nincs olyan korán. És annyira nem is hangos. De ha már felkeltél, azt  hiszem valamit meg kellene beszélnünk.

- Jól mondod, most keltem. Tehát adj egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Várj meg lent a többieknél.

Erőt vett magán, kicsoszogott a fürdőbe és vett egy jó forró fürdőt. Közben átgondolta az este történteket, próbált visszaemlékezni a részletekre. Felvett egy kényelmes ruhát és lement a barátaihoz.

. Jó reggelt álomszuszék! Mit csináltatok még az este, hogy ilyen nyúzottnak tűnsz? - kérdezte Dylan és kidugta  néhány másodpercre a nyelvét.

- Ugyan menj már. Nem is emlékszem hogyan kerületem fel a szobába.

- Hmm, tudhat valamit a srác. Én is kipróbálnám, ha megengeded.

- Nem történt semmi, fogd már fel.

- Ha te mondod.. - majd felkapta az egyik szemetes zsákot és dudorászva kiment.

- Yvett, hol van Alex? Azt mondta itt lent megvár, mert szeretne valami fontosat mondani.

- Húha. Most jön az "átbeszéljük a kapcsolatunkat" rész? Kezdek büszke lenni rád, csajszi. Amúgy kifele ment, de nem mondta hova. Nézd meg az autónál.

Elizabeth felvette az asztalra készített bögrét, amiben finom forró tejeskávé, s kiment a ház  elé. Látta az autót, de Alexet nem. Körbenézett, majd úgy gondolta, kimegy a patakhoz egy kicsit. Jól esett a hasogató fejének egy kis friss levegő, s nyugodtan felidézhette az éjszakai álmát. "Egy hatalmas pezsgőspohár piramis áll a napfelkeltében. Hirtelen egy autó közeledik felé, majd fékezés nélkül belerohan és az egész összedől. Óriási csörömpölés, szilánkok és pezsgő mindenfele. A pezsgő egyre jobban szétfolyik az úton, majd egyre vörösebbé kezd válni."
    Lassan szürcsölgette a tejeskávét, amikor odaért.
- Ne haragudj, itt vagyok. Akkor most beszélhetünk.
- Tudom. Figyelj! Sokat ittam és te is. Ha téged ez zavar, akkor  inkább felejtsük el a dolgot, rendben?
- Nem. Félreértesz. Most a rosszullétedre gondoltam.
- A micsodámra? Csak az alkohol miatt volt.
- Nem, ez egészen más volt. Túl hangosnak vélted a zenét. Tudtommal ez még csak az első lépés afelé - majd mielőtt befejezhette volna, megszólalt Liz telefonja. Hirtelen meg sem ismerte Eric hangját. A férfi száján alig  jöttek ki hangok, nem bírt összerakni egy épkézláb mondatot sem.
- Mi az apu, mi történt? - ... - Mondd már! Megijesztesz! - ... - Tessék? - Liz szeme elkezdett vörösödni, majd ahogy hallgatta a történteket, megjelentek az első könnycseppek a szemében, majd lassan végigfolytak az arcán. - Hol vagy? Odamegyek!
Még le sem rakta a telefont, már elindult Alex autója felé.
- Ugye elviszel? - még ez a néhány szót is alig bírta kiejteni. A házban ténykedő barátainak nem is szólt, csak beültek az autóba.
Alex egy rally versenyző ügyességével és gyorsaságával hajtott végig az erdei úton, de a városba sem vette vissza a tempót. Liz teljesen a tenyerébe  temette az arcát, s csak néhány "Istenem" , "Miért?" és "Nem  hiszem el." hagyta el a száját. Alex egész úton nem kérdezett semmit, csak hajtott. Nem akarta még jobban rontani a helyzetet, de azért az egyik szeme mindig a lányon volt.
Ahogy beértek a kórházba, eligazították őket, s amint meglátták Ericet, Liz odaszaladt hozzá és átölelte. A férfi átkarolta a zokogó lányt, s fülébe suttogta:
- Minden rendben lesz. Felépül. Anyukád nagyon erős.
Hosszú ideig ültek, az orvosra és az eredményekre várva. Eric próbált erősnek mutatkozni a lánya előtt, de látszott rajta is a megtörtség, az aggodalom és az összeomlás határán állt. Mindketten a könnyeikkel küszködtek, kisebb-nagyobb sikerrel. Hosszú idő telt el, amíg az orvos meg nem jelent, de viszonylag jó hírekkel tudott szolgálni. A műtét sikeres volt, d e még lábadoznia kell, egyenlőre nem mehetnek be hozzá látogatók.
Alex mindkettejüket hazavitte, s felajánlotta, szívesen marad éjszakára, ha bármiben tud segíteni. Eric és Liz inkább kettesben maradt volna, s a fiú csinált nekik egy forró teát, majd elment. Az este sírással és emlékek felidézésével telt, amelyek néha egy apró mosolyt csaltak az arcukra. Majd a fáradtság nyomta el őket egymás mellett a kanapén.

Még aznap este Alex, Liz nevében is elnézést kért, hogy csak úgy otthagyták őket az erdei háznál. Dylan persze rögtön le akart csapni valami poénos beszólással, de Alex megelőzte. Elmesélte, hogy Liz anyukájának egy súlyos balesete volt reggel. A főúton, teljesen szabályosan közlekedett, amikor a szembe jövő gépkocsi ismeretlen okokból áttért az ellenkező sávba, s frontálisan ütköztek. A másik sofőr a helyszínen életét vesztette és Liz anyukájának az élete is nagyon kevésen múlt. Csak a csoda segíthetett, hogy sikeresen kimentették  az autó romjai  közül, s hogy most  a kórházban ápolják.

Hírek

A könnyebb elérhetőség érdekében és a folyamatos figyelemmel követés miatt, ezentúl a Facebook-on is megtalálhattok. 

Itt nem mindenkinek van lehetősége komment írására, nem kapok komolyabb visszajelzést.

Nagyon örülnék, ha ott is próbálnátok megosztani másokkal a történetet.

Köszönöm az olvasóknak!

5. rész

  A felnőtté válási buli nagy napja. Elizabethnek nem volt túl sok dolga a készülődéssel, mert Yvett gondosan előkészített neki mindent. A ruha, a hozzá illő cipő és még a kiegészítők is katonás sorban várták az ünnepeltet. Kényelmesen elkészítette a frizuráját és egy nem túl színes, de bulizós sminket, majd a nappaliban várta meg, míg Alex megérkezik. 

   A fiú, mint mindig, ma is nagyon pontosan ért oda házhoz. S amint Liz ajtót nyitott tátva maradt a szája.

- Úú, gyönyörű vagy ma  este.

A lány egy rózsaszínes egybe-ruhát viselt, aminek felületét hajszálvékony csipke díszítette a mellrészen és a szoknya alján, s néhol apró kristályok csillantak meg, mely tündöklő hatást keltett. Természetesen ehhez egy kövekkel kirakott magassarkú és ezüst-rózsaszín köves fülbevaló és karkötő tartozott.

     Beültek az autóba és elindultak a buli helyszíne felé. Yvett a családja erdei kis házikójához rendelte a vendégeket, mivel ez elég távol volt a város lakóitól ahhoz, hogy senkit ne zavarjon a hajnalig tartó hangoskodás és az esetlegesen elkóborló ittas egyének. A ház mellett egy csendes kis patak folydogált, s elég nagy füves rész terült el a kinti asztalok, padok és táncolni vágyók részére  is.

      Mire Alex és Liz kiértek a házhoz, már a legtöbb vendég kint álldogált a teraszon és őket várta. Nagy ujjongás tört ki, mikor Liza kiszállt az autóból, mindenki gratulált neki. Bekapcsolták a zenét és kezdődhetett a buli. Yvett tényleg betartotta a szavát, miszerint most tényleg nem lesznek túlzások az estével kapcsolatban, ám mégis egy téma köré szervezett mindent. Minden a színekről szólt. Az összes díszítőelem a házban és azon kívül is színekben pompázott. A különlegességnek az számított, hogy minden csak egyszínű egy tárgyon  belül, tehát semmi plusz minta vagy motívum nem lehetett rajta. Ami még egy kicsit dobott az összképen, hogy a meghívott vendégek öltözékeinek is ezt kellett tükröznie. Nem határozta meg a színeket, csupán a feketét és a fehéret tiltotta meg.

- Yvett!  Köszönöm, nagyon jó a buli. És tényleg nem olyan mint  az eddigiek. - kapta el barátnőjét a tömegben.

- Ó, hát én mondtam, csak te sose hiszel a legjobb és legszuperebb bulik rendezőjének, a  legjobb hangulatot teremtők egyetlen ....

- Oké, oké, értem. Köszi. De ki ez a sok ember? Vannak akiket sose láttam, nem is ismerem őket. - biccentett a fejével a tömeg felé.

- Majd megismered, azért vannak. Nézd csak! John! John! Gyere csak! - majd elkapta a mellette éppen elsétáló fiú kezét és odahúzta - Ő itt John, Ő pedig az ünnepelt, Liz.

- Hello John. - üdvözölte udvariasan.

- Szia Liz, boldog születésnapot kívánok. - hebegte a fiú, aki  fel sem fogta a  történteket, egyrészt mert Yvett hirtelen sújtott le rá, másrészt mert az alkohol fogyasztásának megengedhető határait már kissé átlépte. - Kérsz  egy sört? - s odanyújtotta az egyik kezében lévő üveget Liznek.

- Kösz, nem. További jó bulizást. - majd elfordult és ő is belevetette magát a táncoló tömegbe.

Lassan átlépték az éjféli órákat is, de még mindig olyan jól érezte magát, hogy fel sem tűnt nekik hogy repül az idő. Liza viszont kezdte érezni az alkohol és a fáradtság hatását. Kezdett nyomasztó lenni a sok ember, a hangos zene, s egy kis nyugodtabb pillanatra vágyott. Fogta a poharát, mégiscsak ő az ünnepelt, és lesétált a patakhoz. Megállt a parton, a folydogáló vizet bámulta, ahogy a Hold és a csillagok fényét visszaveri a felszíne. Merengett, igazából nem is tudja min, csak bambult.

- Szia! Minden rendben? - lépett oda hozzá Alex.

- Oh, megijesztettél. Igen, minden rendben van, csak egy kis nyugalomra volt szükségem. Nagyon eltűntél az  éjjel, alig láttalak.

- Tudod a sok pia  megtette  a hatását és mindenki nagyon bátornak érezte magát, hogy megismerje az új fiút. Biztos jól érzed magad?

- Jajj, persze. Csak olyan hangos ez a zene. Nem bírom már. - biccentett a ház  fele, majd karba fonta kezeit. Alex a lány vállára terítette a pulcsiját, majd magához ölelte. Egymással szemben álltak némán, a tekintetük összefonódott, majd néhány perc után Elizabeth ajkai a fiúét csókolták. Alex nem tiltakozott, s viszonozta  a csókot,  majd hirtelen megfogta a lány derekát és egy picit ellépett tőle.

- Ezt nem biztos, hogy szabadott volna. 

- Sajnálom, nem tudtam, hogy te  még nem állsz rá készen, csak tudod ez az egész helyzet.

- Semmi baj, gyere, menjünk vissza, mégiscsak te vagy az ünnepelt.

- Nem akarok, nekem ennyi elég volt mára. Szét robban a fejem, egyre jobban lüktet belülről. Lehet, le kéne feküdnöm. -  fájdalmas arcot vágott, a fejéhez nyúlt mindkét kezével, majd belecsuklott a fiú karjaiba. Alex ölbe vette, majd a tömeget ügyesen megkerülve az emeleti szobába vitte, lefektette és betakarta Lizát. S egész este el sem mozdult mellőle.

4. rész

   Tanítás után Alex csatlakozott Lizához és barátaihoz. Egyre többet lógott velük, közös programokat találtak ki. Bár a fiú nem volt egy beszédes típus, a többiek szerettek a társaságában lenni. Inkább egy csendes megfigyelőre hasonlított, mint egy nagyszájú vezéralakra.

   Lizával megbeszélték, hogy a közös iskolai feladatuk megoldásához először a lány kedvenc helyére mennek el együtt, utána pedig Alex visz el a sajátjához. Így meg tudnak egyezni, melyikről írják a házijukat.

     Szombatra esett a választás. Reggeli után Alex a ház előtt várta a lányt, hogy indulhassanak. Liza a város szélén lévő tóhoz vezette a fiút. Az idő kellemes volt. A napsugarak simogatták arcukat, miközben a lágy szellő a fák ágai között cikázott. A víz lassan fodrozódott, békák ugrándoztak és kiskacsák úszkáltak a tóban. Melegebb nyári időkben sokan jártak ide fürödni, de a horgászoknak is igen nagy kedvence volt.

     Lizának volt egy kis csendes búvóhelye a tóparton. A part egy részletét tüskés bokrok és óriási csalánok hálózták be. Ide nem jött soha senki, mert volt épp elég hely mindenkinek. Ezenkívül nem kockáztatott senki egy esetleges csípést vagy karcolást. Viszont Liz talált a sűrűn növő ágak között egy nyílást, ahol be lehetett bújni a bokrok védte területre. 

     Szeretett ide jönni, ha rossz kedve volt, ha gondolkodni akart vagy csak egyedüllétre vágyott. Ha jobb idő volt, leült az egyik hatalmas kőre és belelógatta a lábát a hűsítő vízbe.

- Tényleg gyönyörű hely. - mondta Alex, miközben egymás mellé kuporodtak a parton. Sokat beszélgettek a nap folyamán, de voltak hosszabb pillanatok, amikor csak némán nézték a tó vizének fodrozódását, ahogy a napsugarak meg-meg csillannak a felszínén és a nyüzsgő bogarakat.

- Tudod, nem értem miért hoztalak el erre a helyre - kezdte a vallomását Liz - Még a legjobb barátaim sem tudnak erről. Kiskoromban mindig ide jöttem, ha otthon valami probléma volt, ha a szüleim veszekedtek.

- És hogy találtál ide? Mármint erre a kis helyre.

- Apu szeretett horgászni. Sűrűn jöttünk le utána anyuval, mindig hoztunk neki egy kis harapnivalót. Egyszer álmomban láttam egy bozótost, amin átmentem és egy gyönyörű helyen találtam magam. Vízesés, virágok, pillangók, tündérek és pónilovak. Tipikus kislányos álom volt.  Egyszer, mikor játszottam erre fele, keveredtem; és nem tudom mi vezetett, hogy bebújjak ide, de bejöttem. Szerintem az álom miatt volt. Onnantól kezdve jövök , ha szükségem van egy kis nyugalomra. - lehajolt a vízhez és fröcskölt egyet  a tó közepe fele. A vízen pihenő bogarak és vízipókok nyomban szétszéledtek. - Amikor például a nagymamám beteg lett - sóhajtott egyet és folytatta - Sokat vitáztak a szüleim. A mama nem szerette volna, ha megműtik, mondván úgysem sok  van neki hátra az életéből és ki szeretné használni, amíg lehet. Fájdalmai nem voltak, tehát nem zavarta a betegsége. Anyu szerette volna, ha megpróbálja az operációt, abból nagyobb baj nem származhatott volna, apu pedig rá akarta hagyni, had döntsön ő. Én pedig mindig csak hallgattam ezeket a köröket oda és vissza. Mikor megelégeltem, ide szaladtam. Sajnos sohasem tudom már  meg mi lett volna, ha ... - majd olyan erősen törtek rá az  emlékek fájdalmas érzései, hogy könnyek szöktek a szemébe és felgyorsult a szívverése. A fiú átkarolta a vállát, magához húzta és egy puszit nyomott a homlokára. Elizabeth nem értett, de teljes megnyugvás öntötte el minden porcikáját.  Néhány percig némán ültek, majd a lány folytatta.

- Lehet, hogy furcsán fog hangzani, de mikor kijöttem ide, azon a hegyen  - mutatott a tó másik oldalán magasodó sziklafalra - mintha valaki mindig figyelt volna ilyenkor. De nem volt félelmetes vagy ijesztő. Többször próbálkoztam, hogy hoztam magammal egy távcsövet, de olyankor sosem láttam. Konkrétan nem is láttam emberi alakot. Csupán mintha valami meg-meg csillant volna. A napsugarak is lehettek persze, de borult, esős időben is láttam. Furcsa, de akkor mindig megnyugodtam. Pont mint most ...

Megszólalt  Elizabeth mobilja. Yvett és Dylan hiányolták a rendszeres szombati csajos koktélozásból. Annyira gyorsan elrepült az Alex-el töltött idő, hogy teljesen megfeledkezett a dologról. Mikor felvázolta a helyzetet a fiúnak, hogy miért kell sietnie vissza a városba, kissé elmosolyodott.  Liz tudta miért nézett ilyen furcsán.

- Ne haragudj, én szívesen meghívnálak, de ez tényleg egy hagyomány már. És Dylan nem számít teljes értékű pasinak, ha érted mire gondolok. 

Kibújtak a bokrok közül, Liz gondosan visszahajtogatta az ágakat a bejáratra, hogy még véletlenül se találjon oda más és elindultak a városba.

3. rész

     Az osztály új diákja kinézett egy helyet Liza mögött, ahol az óra további részét töltötte. A fiú folyamatosan a lányt nézte. Liz érezte, ahogy azok a gyönyörű szemek őt méregetik, de annyira meglepődött a fiú és az álmában megjelenő alak hasonlósága között, hogy azt sem tudta mit csináljon. Az előző szünetben még kergette, s most, hogy itt van egy karnyújtásnyira, rá sem mer nézni. Eldöntötte, ha vége az órának rögtön oda megy hozzá és megszólítja. Bár fogalma sem volt, hogy mit fog mondani, de ráhagyta.
- Köszönöm a figyelmet mára. El ne felejtsék a következő órai dolgozatot! Mindenkinek sikeres felkészülést! Viszont látásra! - zárta le az órát a tanár.
        Elizabeth gyorsan bedobálta a füzeteit a táskába, s miközben szíve majdnem kiugrott a helyéről, hátrafordult az új fiúhoz. Aki... Eltűnt... Megint.... Majd ijedten körbepillantott a teremben, de már csak azt látta, amint kirohan a terem ajtaján. Sóhajtott egy nagyot, majd odafordult a még mindig pakolászó barátaihoz.
- Láttátok Őt? Olyan különleges.
- Láttuk-e? Még a vakok is látták volna, olyan jelenség. - áradozott  Yvett is.
- És azok a formás farizmok... - tette hozzá Dylan.
- Na, csak óvatosan. El a kezekkel a sráctól. Liz-t bámulta egész órán, nem téged. - állította le a fiút. Felkapták táskájukat és elindultak kifelé. Az ajtón kiérve rögtön odalépett hozzájuk a titokzatos idegen, s majd a szívbajt hozta rájuk, olyan váratlanul toppant oda.
- Úúram isten. - hökkentek meg majdnem egyszerre.
- Sziasztok, ne haragudjatok, nem akartalak benneteket megijeszteni. - kért bocsánatot az idegen.
- Semmi baj, én Yvett vagyok. De nyugodtan szólíthatsz Yv- nek is. Hogy hívnak? Honnan jöttél? - kezdte a  faggatózást rögtön.
- Már ne is haragudj szívem, de lassabban. Én Dylan vagyok és ne haragudj a dilis lány miatt. - mutatott a válla fölött Yvettre - Néha kicsit elkapja a hév. Amúgy nincs kedved meginni valamit suli után, hogy jobban megismerjünk?
- Na de srácok, ne már. Nyugalom. - majd odafordult a fiúhoz - Szia. A nevem Liza. És Ők a barátaim. Tudom, egy kicsit furcsák. Ne is törődj velük. Örülünk, hogy a mi osztályunkba kerültél.
- Öööm.. Igen. A nevem Alexander, de nektek csak Alex. És lássuk csak... Szívesen megismernélek benneteket egy kávé vagy üdítő mellett és akkor senkibe nem kellene belefojtani a szót. - mondta megfontoltan, komolyan a  fiú. - A következő óránk merre lesz?
Yvett és Dylan egymást túlkiabálva próbálták  magyarázni, hogyan találja meg a természetismeret tantermet., Liz pedig csak fogta a fejét, hogy lehetnek ilyen rámenősek.  A fiú megköszönte az útbaigazítást, majd eltűnt a folyosón.
- Na, elijesztetted. - lökte oldalba Dylan Yvettet.
- Szerintem pedig előled menekült és a kis meghívásod elől. - vágott vissza a lány.
       Az óra lassan kezdődik, Alex pedig még sehol. Már a diákok bent vannak a teremben, elfoglalták megszokott helyeiket, mikor a tanárnő is megérkezik. Az osztályra csend borul, mindenki befejezi az éppen mesélt történetet és figyelmét az oktatóra irányítja. Kivéve természetesen Liza-t. Ő az ajtóra mered, várja, mikor lép be újdonsült osztálytársuk. Amint végigpörögnek a lehetőségek az agyán, nyílik a bejárat és megérkezik a várva várt padtárs. A fiú ismét elnézést kér a késésért; elmagyarázza, hogy a beiratkozásához szükséges iratok, dokumentumok miatt meg kellett jelennie az igazgatónál. Ezután ismét egy, a Liza mögött üresen álló padnál foglalt helyet. A lány most már bátrabban tekintgetett hátra óra közben. Így, hogy  már néhány szót váltottak, megjött a bátorsága.
         A fiú arca komoly volt végig. Egyetlen mosoly sem látszott az arcán, mégis kedvesség sugárzott belőle. Nem lehetett eldönteni mit gondol, hogy érzi magát. Egyetlen érzelem sem volt fellelhető rajta, s ennek ellenére, valamiféle vonzódást érzett Elizabeth. Nem tudta volna megmagyarázni az okát, de tudta, hogy a közelében kell tartania, nem engedheti el.
       A tanárnő az óra utolsó részében kiosztotta a feladatokat. Egy kis tanulmányt, bemutatást kell készíteni egy, a természetben lévő helyről, ahova szívesen járnak szabadidejükben, vagy valami más miatt kedves a számukra. A tanárnő olvasta a névsort, s mindenki választhatott egy párt magának a feladathoz.
- Lucy Frened.
- Én szeretnék vele lenni tanárnő. - szólt az egyik lány.
- Rendben, felírtam. Elizabeth Shield.
- Én leszek. - szólt egy komoly hang a  terem hátuljáról. Alex tette fel a kezét. Gyorsabb volt, mint ahogy Liz megszólalhatott volna,  hogy kit választ, s gyorsabb, mint ahogy Yvett jelentkezhetett volna. Mind a két lány megdöbbent, egymásra néztek, azután Yvett egy "ez már valami" mosolyt dobott Liza felé, aki rögtön értette, hogy barátnője mire gondol. A fiú talán közelebb akar kerülni hozzá, kettesben szeretne vele lenni. S Yvett szerint rá is fért volna már a barátnőjére egy kapcsolat.

2. rész

      A napok a szürke hétköznapok gyorsaságával teltek. Elizabeth álma nem tért vissza egyik éjszaka sem, s már nem is gondolt rá annyit; helyébe a születésnapjának időpontja lépett. Nem szerette a meglepetéseket, a nagy felhajtásokat, a puccos partikat. Teljesen megelégedett volna, ha csak a legjobb barátaival és családjával koccintanak egyet az egészségére, felvágja a születésnapi tortáját  , amit egy jó kis nosztalgiás este folyamán elfogyasztanak. Ez persze sosem így történt, mert Yvett és Dylan mindig gondoskodtak arról, hogy még véletlenül se legyen csendes és nyugodt az ünneplés. Bár a születésnapjának időpontja még másfél hét múlva esedékes csak, már  most  tudta, hogy nagyjából minden meg lett szervezve a barátai által.

- Mondjátok, ugye nem lesz semmi durvulás a szülinapomon?

- Hogy is lenne? Ezt nézed ki belőlünk? - vonta meg a vállát Yvett, miközben egy sunyi mosoly jelent meg az arcán.

- A tavalyi, egész ház területén lévő óriás rózsaszín masnik és az elmúlt ünneplések statisztikái szerint... Igen, bármit kinézek belőled. - s karba tett kézzel várta a reakciót.

- Na jó, néha talán túlzásba estem, de most  nem lesznek óriás masnik, ígérem.

- Néha? Még jó, hogy csak egyszer van szülinapom egy évben.

- Nyugalom. A mostanit én fogom csinálni - intette le a lányokat Dylan.

- Ez igazán megnyugtató. A szexi táncos fiú haverjaidra is számíthatunk akkor? - vonta fel a szemöldökét Liza.

- Most direkt lőtted le a poént? És amúgy nem; ők engem fognak várni otthon, ha érted mire gondolok....- majd bevágott egy ál- "meg vagyok sértődve" fejet, meg azt a tipikus arckifejezést, ami nála azt jelenti, hogy poénnak fogta fel a dolgot és egy legyintéssel le is zárta a témát.

     Elindultak a következő órájukra. Kémia. A zsenipalántákon kívül majdnem mindenki ezen az órán pihente ki magát, ugyanis a tanár úr nem foglalkozott azzal, ki figyel és ki nem. Leadta az anyagot, kicsattanó lelkesedéssel válaszolta meg a felmerülő kérdéseket, de amíg csend volt a teremben, addig nem piszkálta az osztályt. Yvett ilyenkor a kedvenc skiccfüzetét kapta elő és szabadon eresztette fantáziáját a ruhák világában, Dylan valami mesén, történeten törte a fejét, amit a gyerekeknek elmesélhet, vagy különböző fejlesztő játékokon. Liza pedig egy izgalmas könyvet olvasott vagy csak elmélkedett.

     A tanítási  nap ismét a vége felé közeledett. A diákok a folyosón várták a következő óra kezdetét. Néhányan már hazafele indultak, mások a büfé előtti sorban álldogáltak némi rágcsálnivalóhoz jutás reményében. Sokan pedig csak a folyosókat töltötték meg zsivajjal. 

       Dylan épp az új kisfiúról mesélt a lányoknak, aki most érkezett oda, ahol önkéntes és aki  mellesleg egy kis ördögfióka és már az első napokban is több rosszaságot csinált, mint a többi gyerek együtt egy teljes hét alatt. Majd azt vették észre, hogy Elizabeth lemerevedik, lefagy a mosoly az arcáról, a szemei  kikerekednek és mielőtt elviharzik mellőlük,azt mondja:
- Őt láttam álmomban.
A lány fejében gondolatok tömkelege kavargott, miközben próbálta magát átvergődni a folyosó zsúfolt tömegén. Amint meglátta elsétálni azt a  fiút, tudta, az Ő arcát látta álmában. "Egy magas srác, akinek egyre növekszik az alakja egy sűrű ködfelhőbe lép be, ami sötét, hátborzongató szürkéről egy sokkal kellemesebb, gyönyörűbb kékesszürke színt ölt  magára. Már csak a sziluett látszik a nagy gomolyagban, de az alak visszafordul és hátranyújtja a kezét." Ez lehetetlen. - gondolta magában. Aznap reggel is ez a furcsa, kellemes érzés kerítette hatalmába, ami most, ahogy meglátta a fiút. Végigrohant a folyosón, de a második tantermet is elhagyva, a folyosóról több irányba is lehetett fordulni. Akárhogy nézelődött, bármerre fordult, nem találta már. Elvesztette. Néhány percig még reménykedett, talán feltűnik valahol, de nem állt mellé a szerencse. Elindult az osztályterem felé és közben azon gondolkodott, igazából nem is tudja, miért indult el ennyire utána. Mégis mit mondott volna neki: Bocsi, de nem te jártál néhány napja az álmaimban? Ez még a legbénább csajozós dumánál is bénábban hangzott volna. De valami mégis azt súgta belülről, hogy meg kell ismernie, látnia kell közelről is, beszélniük kell.
     Rögtön le is csaptak rá a barátai az óra előtt.
- Mégis mi volt ez az egész?
- Ááá... Hagyjuk. Láttam valamit, amiről azt hittem, hogy ott van, de rájöttem, hogy az nem lehet és még-sincs ott.  - sóhajtott egyet, majd a tábla fele fordulva az asztalra könyökölt.
A tanár elkezdte a házi feladatok kiosztását, egyeztette az írásbeli tesztek pontos időpontjait és témaköreit, majd belekezdett unalmas monológjába : Az első keresztes háború tehát 1096. augusztus 15-én indult a Szentföld felszabadítására. Főleg francia, burgund és ... - kopogtak az ajtón. A terembe egy fiú lépett be, aki rögtön illedelmesen köszöntötte a tanárt és  bocsánatot kért az  óra közbeni zavarásért. Odalépett az asztalhoz, hogy néhány dokumentumot átnyújtson és megbeszéljék a részleteket.
     A fiú annyira feltűnő jelenség volt, hogy majd minden lánynak tátva maradt a szája, sőt az osztály fiú tagjai sem tudtak hirtelen mit reagálni. Egy magas, rövidre vágott hajú 20 év körüli férfi állt a tanári asztal mellett, akinek különleges kisugárzása volt. Ahogy belépett az ajtón, mintha bevilágítaná az egész termet, mintha körülötte másként izzott volna a levegő. Fekete hosszú ujjú inget viselt, aminek a felső gombjai nem voltak begombolva, s még így is annyira passzolt rá, hogy sejteni lehetett testének vonalait. A képzelet azt súgta, hogy egy igen izmos test rejtőzik a szűk felső alatt. S ahogy az osztályra pillantott, amíg a tanár úr aláírta a papírokat, kékesszürke szemei végigpásztázták a diákokat, majd néhány másodpercig Elizabethnél megragadt.